A szerzői jogok érvényesítése elektronikus/digitális környezetben

A szellemi tulajdon a digitális korban névvel összefoglalható kérdéskör az utóbbi néhány év alatt önálló szakterületté nőtte ki magát – doktori disszertációk, vaskos könyvek jelennek meg róla, online hírlevelek és webhelyek indulnak; valószínűleg minden hétre esik egy-két ilyen témájú konferencia és kerekasztal-beszélgetés, és ami leginkább jelzi a dolog fontosságát: a tömegmédia rendszeres és divatos témája lett (ahol persze inkább a szélsőséges esetek jelennek meg). Aki kívülállóként kíséri figyelemmel ezeket a publikációkat és szóbeli megnyilatkozásokat, hol ennek, hol annak az oldalnak adhat igazat. Egyrészt vitathatatlan, hogy a kultúra és a tudás létrehozóinak továbbra is lehetővé kell tenni, hogy megélhessenek alkotásaikból. Másrészt viszont soha nem volt még ilyen nagyszerű eszköz az emberiség kezében a kultúra és a tudás szabad terjedésére és a kreativitás ösztönzésére, mint a világ egyre nagyobb részére kiterjedő digitális technológia, de ezt a fantasztikus lehetőséget megfojtással fenyegeti az analóg kor gondolkodásmódját tükröző copyright-szabályozás.

Figure 4.1. 


Amióta szerzői műveket digitális eszközökkel lehet olvasni, nézni, hallgatni, azóta a szerzői jogvédelem egészen új dimenziókba került. Az egyik oldalról a jogtulajdonosok úgy érzik, képtelenek gátat vetni az ellenőrizetlenül, sokszor hihetetlen számban megvalósuló illegális felhasználásoknak. (Hogy ez mit jelent, elég felidéznünk a szerzői jogi szabályok közül azt, hogy a jogtulajdonos engedélye nélkül nem szabad a művet – a másolást is ideértve – többszörözni.) Sűrűn látnak napvilágot az illegálisan másolt művek be nem fizetett jogdíjai alapján becsült, a nagy hanglemez- és filmgyártók milliárdos veszteségeiről szóló adatok.

A másik oldal, az internethasználók sok száz milliós tábora viszont az általa birtokolt infokommunikációs eszközöket úgy akarja használni, hogy az azokra letöltött kedvenc alkotásokból képezzen maga körül egy sajátos világot, amelyek időbeli és térbeli korlátozás nélkül szolgálják lelki komfortérzését. Ezért aztán a használók minden digitális formában fellelhető művet „szabad prédának” tekintenek, és bármelyik nekik tetsző műhöz korlátozás nélkül hozzá akarnak férni – „természetesen” engedély és jogdíjfizetés nélkül.

A digitális formátumról jól tudjuk, hogy a használók tömegeinek rendelkezésére álló, ma már hétköznapinak számító eszközökkel az eredetivel gyakorlatilag azonos minőségű másolatokat lehet róluk készíteni – és az emberek élnek is ezzel a lehetőséggel. Annál is inkább élnek vele, mert egyre többen tudnak például arról, hogy magáncélra a művek sokaságáról lehet legálisan másolatot készíteni, hiszen az ún. üreskazetta-jogdíjjal (tulajdonképpen minden, digitális tárolásra alkalmas adatrögzítő eszköz árába beépített többletköltséggel) megfizetik a másolás jogdíját.

Régóta tudható, hogy a digitálisan hozzáférhető állományok szerzői jogvédelmére a hagyományos eszközök nem alkalmasak, ezért erre a célra informatikai megoldásokat kellett kifejleszteni.

A digitális jogkezelés fogalma

Azok az eszközök, amelyek lehetővé teszik, illetve szabályozzák a digitális tartalmakhoz való hozzáférést, a digitális/elektronikus jogkezelés (Digital Rights Management = DRM, illetve Electronic Copyright Management System = ECMS) témakörébe tartoznak. Ahogy vala-mennyi új keletű technológiára, úgy a digitális jogkezelésre sincs egyetlen érvényes definíció, ezért nézzünk meg hármat a mértékadó nemzetközi szervezetek meghatározásai közül.

Az Amerikai Könyvtárak Szövetsége (The American Library Association = ALA) a következőképpen fogalmaz: a DRM-technológia célja, hogy ellenőrizze a hozzáférést, nyomon kövesse és korlátozza a digitális művek felhasználását.

A felhasználók jogaiért és a szólásszabadságért küzdő alapítvány, az Electronic Frontier Foundation definíciója szerint: a digitális jogkezelő technológiák célja a jogtulajdonosok által birtokolt szellemi tulajdon felhasználására irányuló ellenőrzés fajtáinak és/vagy hatályának a növelése.

A World Wide Web működésének hatékonyabbá tételén munkálkodó W3C konzorcium azt veti föl, hogy a DRM sokkal inkább a szerzői jogok digitális kezeléséről, mintsem a digitális jogok menedzseléséről szól; majd a W3C által szervezett munkacsoport anyaga megállapítja, hogy a DRM mindazt a technológiát, eszközt és eljárást jelenti, amelyekkel a digitális tartalom kereskedelme során védik a szellemi tulajdont.

Egy hazai szakértői anyag alapján a következő magyarázatot adhatjuk meg: a különböző DRM-technológiák célja a szerzői jog által védett digitális tartalom meghatározása, azonosítása, és a törvény által előírt szabályok betartatása. A DRM a védett digitális tartalmak illegális terjesztése ellen kifejlesztett műszaki eljárások rendszere, amely

  • korlátozza, illetve megakadályozza a jogosulatlan hozzáférést a jogvédelem alatt álló tartalmakhoz;

  • lehetővé teszi a felhasználás engedélyezését, a tartalomátvitelt a jogosulttól a felhasználóig, és a felhasználási díj elszámolását.

A fentiek alapján a legegyszerűbben talán a következőképpen lehet a Digital Rights Management fogalmát meghatározni: a DRM a digitális tartalmakhoz való hozzáférést lehetővé tevő, illetve szabályozó technikai, műszaki, hardver- és szoftvereszközök összefoglaló neve.

A digitális jogkezelő rendszerek célja és eszköztára

Anélkül, hogy belebonyolódnánk a technológiai részletekbe, tekintsük át röviden a digitális jogkezelésre szolgáló rendszerek céljait, módszereit és eszközeit. Mint mondtuk, a DRM-rendszerek két alapvető célja az azonosítás és a jogérvényesítés.

A szerzői jogok érvényesítéséhez feltétlenül szükség van egyrészt a szellemi alkotások és az alkotásokon fennálló jogok, másrészt az alkotók és a szerzői jogi jogosultak azonosítására, vagyis az alkotókra és azok szerzői jogaira vonatkozó adatok közlésére. A szerzői jogok érvényesítéséhez szükség van továbbá a felhasználásra vonatkozó szabályok megadására, valamint a felhasználás körülményeiről, illetve a felhasználás tényéről szóló adatokra.

A Digital Object Identifier (DOI)

Azt mindannyian tudjuk, hogy az URL-ek gyakori változása miatt az internetes hivatkozások nyomon követése mekkora gondot jelent. Egyetlen szolgáltató sem tud a dokumentumokban lévő hivatkozások karbantartására vállalkozni, annak ellenére, hogy a dokumentumok használhatóságát jelentősen csökkentik az idők során érvénytelenné váló hivatkozások.

Az internetes világ számára nagy ígéret az egyes fájlokhoz, objektumokhoz rendelt digitális azonosító, a DOI, amelyet az internet „vonalkódjának” is neveznek. A DOI a régóta ismert és bevált ISBN, ISSN és a többi azonosító számhoz hasonlítható. A digitális objektum – amely lehet szöveg-, kép-, hang-, videofájl stb. – a DOI-t akkor is „viszi magával”, ha máshová kerül az interneten; akár az eredeti szolgáltató strukturálja át a szerverét, akár más szolgáltató gépre kerül a szóban forgó dokumentum (vagyis megváltozik az URL). Emellett további garanciát jelent, hogy a szolgáltatók közül mind többen szerződnek a DOI adminisztrátorával, és a szerződésben vállalják, hogy értesítést küldenek a DOI-val ellátott fájlok URL-jének megváltozásáról.

Egyre több nagy tudományos kiadó tér át a DOI használatára; ha ezt ismerjük, akkor az interneten könnyen megtaláljuk a keresett művet. A DOI azonosítót érdemes a könyvtári katalógusrekordokba is felvenni (annak ellenére, hogy a MARC szabványban még nincs külön mező a DOI leírására).

Figure 4.2. A D-LIB Magazine egyik cikkének DOI-ja

A D-LIB Magazine egyik cikkének DOI-ja


A digitális vízjel

Jobb híján digitális vízjelnek nevezik azt az információhalmazt, melynek célja az adott kép-, film-, hang- vagy szövegfájl tulajdonjogának a bizonyítása.

A digitális vízjellel a letöltést nem lehet megakadályozni, de alkalmazásával bizonyítható a tartalom származási helye és szerzői joga. A digitális vízjel számos típusát kifejlesztették, de alapvetően két fajtája ismeretes: a látható és a rejtett (ez utóbbi az emberi érzékszervek számára láthatatlan/hallhatatlan), de lehetséges a kettő kombinációja is.

A digitális vízjel a szteganográfiai eljárások körébe tartozik. A módszer lényege, hogy a szerzői jogok bizonyítására szolgáló adatokat beleillesztik a megjelölni kívánt szerzői mű digitális állományába. A rejtett vízjelet csak megfelelő lejátszó készülékkel lehet érzékelni (de lejátszani is csak ezekkel lehet az így megjelölt műveket).

A látható vízjelek használata egyszerűbb és olcsóbb, de – mivel képeken alkalmazva szabad szemmel is látszanak – erősen rontják a színvonalas alkotások értékét. A látható vízjelek közül valamennyien találkoztunk már azzal a megoldással, amikor a szerző (a jogtulajdonos) nevét és a Š jelet tüntetik fel a kép sarkában, vagy „bélyegzőt” tesznek a képre.

Figure 4.3. Egy vízjelezett digitális kép az Europhoto adatbázisábólhttp://www.europhoto.eu.com/

Egy vízjelezett digitális kép az Europhoto adatbázisábólhttp://www.europhoto.eu.com/


A képeket, illetve a videofájlokat jelölő, rejtett vízjelek nem látszanak a képernyőn, audiofelvételek esetében pedig nem hallatszanak. A fejlettebb technológiát alkalmazó eljárások a felhasználáskor jelölik meg a fájlt. A dinamikus vízjel gyakran tartalmazza a felhasználó azonosítóját, a letöltés időpontját és egyéb adatokat (a későbbiekben még visszatérünk erre a kérdésre).

A digitális vízjelek fejlesztése több irányban is folyik: a tervek szerint például a mozikba kerülő filmek hangsávjába egy – az emberi fül számára hallhatatlan – „audiovízjelet” rögzítenek, a DVD-lejátszókat pedig ellátják olyan érzékelővel, amely ezt a vízjelet figyeli. Ha a DVD-lejátszó észleli, hogy a vízjellel baj van (vagyis engedély nélküli másolat van a lejátszóban), megszakítja a film lejátszását.

2006 tavaszán jelentették be, hogy az Open Mobile Aliance (OMA) olyan új mobil másolásvédelmi szabványt dolgozott ki, amely mobiltelefonokon, számítógépeken és szórakoztató elektronikai készülékeken egyaránt alkalmazható. A fejlesztők szerint az új szabvány – amely az interneten használt HTTP protokollt is támogatja – jóval hatékonyabb az elődeinél, és még inkább meg tudja védeni az adott tartalmakat az illetéktelen másolástól.

A vízjelet – ahogy a többi copyright jelölést – nem szabad eltávolítani; ez akkor is jogsértést jelent, ha a mű felhasználása egyébként lehetséges (pl. magáncélra történik).

Ellenőrző kérdések:

  1. Hogyan működik a digitális jogkezelés?

  2. Milyen lehetőségei vannak?

Titkosítás, hitelesítés, digitális aláírás

A digitális jogkezelés eszköztárának ismertetéséből nem hiányozhat a titkosítás, a hitelesítés és a digitális aláírás, de fontos tudnunk, hogy ezek az eljárások nemcsak a digitális jogkezelés során, hanem az online kereskedelemtől az elektronikus kormányzatig számos területen használatosak. Mindhárom eljárást a digitális tartalomátvitelnél alkalmazzák.

Figure 4.4. Titkosításra vonatkozó figyelmeztetés

Titkosításra vonatkozó figyelmeztetés


Figure 4.5.  A biztonságra és a titkosításra vonatkozó információk megjelenítése

A biztonságra és a titkosításra vonatkozó információk megjelenítése


Figure 4.6. A biztonságra és a titkosításra vonatkozó információk megjelenítése

A biztonságra és a titkosításra vonatkozó információk megjelenítése


A digitális tartalmat a jogosulatlan felhasználások ellen védő titkosítás kettős célja:

  • a digitális objektum csakis a tartalom felhasználására jogosult személyekhez jusson el,

  • az átvitel során a tartalmat ne lehessen észrevétlenül megváltoztatni.

Többféle titkosítási módszer létezik; közülük talán a legelterjedtebb a kriptográfiai eljárás, amely matematikai módszerekkel alakítja át a kódolni kívánt képet, szöveget, hangfelvételt stb. A címzett rendelkezik a kódolt állomány visszafejtésére alkalmas kulccsal, amellyel a küldő által elkészített eredeti formában megtekinthetővé válik. Az átalakítást adatvédelmi kódolásnak, a visszaalakítást pedig dekódolásnak nevezzük (encryption/decryption).

A másik ismert titkosítási eljárás a szteganográfia (szó szerint: „fedett írás”), amelynek lényege, hogy a titkos információt valamilyen digitális adathalmazban (pl. egy képben) rejtik el. A művelethez két fájlra van szükség: az egyik az elrejtendő, a másik pedig a rejtett fájlt tartalmazza. A két fájl kombinációjával létrejött fájl dekódolása csak a megfelelő kulcs birtokában lehetséges.

A hitelesítés célja, hogy a küldő és a fogadó fél egyaránt biztos lehessen a digitális tartalom sértetlenségében (integritásában). A hitelesítéskor egyfajta záradékkal és/vagy digitális aláírással látják el a digitális objektumot.

Elektronikus úton történő szerződéskötés, megrendelés, számlázás, adóbevallás stb. esetén szükség van arra, hogy a küldő fél hitelt érdemlően igazolja személyazonosságát. Erre a célra az elektronikus (digitális) aláírás szolgál, amely nem más, mint az elektronikus dokumentumhoz azonosítás céljából logikailag hozzárendelt, vagy azzal elválaszthatatlanul összekapcsolt elektronikus adat. Két fő típusa ismeretes, a fokozott biztonságú, illetve a minősített elektronikus aláírás. A fokozott biztonságú elektronikus aláírásokra enyhébb jogszabályi előírások vonatkoznak, mint a minősített elektronikus aláírásra. A tanúsítvány kibocsátása során kevésbé szigorú ellenőrzés is elegendő, és a tanúsítványhoz nem kell feltétlenül intelligens kártya. A minősített elektronikus aláírás a legszigorúbb biztonsági követelményeknek is megfelel. Létrehozásához minősített tanúsítvány szükséges, emellett az aláírást létrehozó adatot az erre a célra létrehozott, biztonságos eszközön kell tárolni.

Létezik egy nemzetközi szabvány, amely az elektronikus dokumentum egész életciklusának leírására alkalmas.

Leíró nyelvek

Jogvédett művek tulajdonságait, a felhasználásra vonatkozó szabályokat, illetve a művek felhasználásával kapcsolatos műveleteket valamelyik, erre a célra kidolgozott nyelven írják le. Több leíró nyelvet ismerünk, amelyek közül van, amelyik aktív, és van, amelyik passzív DRM-implementáció leírására szolgál. Az aktív DRM-eszköz alkalmas arra, hogy a védett mű felhasználását a jogosultságtól függően tegye lehetővé – erre a passzív megoldások nem használhatók.

Az érthetőség kedvéért vegyünk egy példát: az interneten gyakran találkozni olyan képekkel, amelyeket a képernyőn meg lehet tekinteni, de a háttérben lévő ún. dinamikus vízjel a másolatkészítést (a saját gépünkre „mentést”), illetve a nyomtatást már nem teszi lehetővé.

Az aktív eszközök közé tartozik az Open Digital Rights Language (ODRL), a nyílt forráskódú szabvány, amelyet igen gyakran használnak az akadémiai és az oktatási szférában, illetve a mobil (wireless – WiFi) hálózatokban. Az ODRL-t rugalmasan lehet alkalmazni, így a legegyszerűbb jogi nyilatkozatok közlésétől a legbonyolultabb jogi megállapodások feltételrendszerének megfogalmazásáig minden igénynek megfeleltethető.

A másik elterjedt aktív DRM-implementáció a főként az elektronikus kereskedelem céljaira kifejlesztett Extensible Rights Markup Language (XRML), amellyel az adott tartalomhoz fűződő jogokat, felhasználási feltételeket és a költségeket lehet leírni, vagyis szabályozni a digitális állományok másolását, a részleges vagy időleges felhasználás feltételeit. Az XRML alkalmas arra, hogy összekapcsolják digitális aláírással, digitális azonosítókkal, tartalmi jellemzők leírására szolgáló metaadatokkal, és így komplex rendszereket alakítsanak ki.

Az XML-séma technológiát alkalmazó XML-névterekkel teljes összhangban fejlesztett XRML 2.0 verziót 2001-ben jelentették be. Az új változatot könnyen lehet az azonosításra, a titkosításra és más hasonló eljárásokra kidolgozott XML-alkalmazásokkal társítani. Az XRML-t az elektronikus könyvek piacáról ismert Open e-Book Forum és a multimédia-alkalmazásokra kifejlesztett MPEG21 szabvány „gazdája”, a Moving Picture Experts Group használja.

A passzív DRM-alkalmazások közül a könyvtárak számára a legfontosabb a Library of Congress által kifejlesztett Metadata Encoding and Transport Standard (METS). A METS a W3C égisze alatt kidolgozott XML-sémát alkalmazza a digitális könyvtárak számára fontos leíró, adminisztratív és szerkezeti metaadatok közlésére és kezelésére. A METS használatát és nemzetközi szabvánnyá való fejlesztését a Digital Library Federation is támogatja.

Kifogások a DRM alkalmazása ellen

Digitális jogkezelő rendszerekről szólva nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat az ellenvéleményeket, amelyek szerint a DRM-technológia – időnként durva módon – sérti a használók magánszféráját.

Az adatok azt bizonyítják, hogy egyre több internetes szolgáltató él azokkal az új technikai lehetőségekkel, amelyek alkalmasak a használók azonosítására, illetve érdeklődésük, ízlésük, vásárlási szokásaik nyomon követésére. A szolgáltatók ezt a célt a szerzői jogok elektronikus kezelésére szolgáló rendszerek alkalmazásával érik el. Az EU azt kifogásolja, hogy vannak olyan ECMS-megoldások, amelyekkel az internethasználók összes lépését nyomon lehet követni, és ezeket rögzíteni is lehet. Az pedig, ha valakiről minden olyan adatot összegyűjtenek, amelyből meg lehet állapítani, mikor mit olvasott, nézett vagy hallgatott meg az interneten, durva beavatkozást jelent a magánszférába.

Az Európai Unió nem először fejezte ki aggodalmát a használók szokásainak indokolatlan megfigyelése miatt. Az EU Bizottsága már 2005-ben is kiadott egy munkaanyagot, amelyben megállapította: a digitális jogkezelő rendszerek sebezhetők, mert

  • nem kompatibilisek egymással, ezért jelentősen megnehezíthetik a digitális tartalmak jogszerű felhasználását;

  • a használókról – gyakran azok tudta nélkül – számtalan információt gyűjtenek össze, köztük ún. szenzitív adatokat is.

Természetesen nemcsak az Európai Unió tette szóvá az internetes tartalomszolgáltatáshoz kapcsolódó, a használókat hátrányosan érintő új eljárások alkalmazása iránti fenntartásait. A leginkább érintett internethasználók közül sokan sérelmezték a használói szokások nyomon követését. Sokkal visszafogottabb stílusban, de a nemzetközi könyvtári szervezetek is tiltakoznak az ellen, hogy a DRM-technológia alkalmazása időnként kifejezetten sérti a használóknak a szerzői jogi törvényekben biztosított jogait, illetve – a másik oldalról – nem biztosítja az internethasználók személyes adatainak védelmét.

Az európai nemzeti könyvtárakat tömörítő EBLIDA nehezményezte, hogy a könyvtárak képviselői nem vettek részt abban a munkacsoportban, amely a DRM-alkalmazásokkal kapcsolatos európai uniós állásfoglalást dolgozta ki. Az iroda örömmel üdvözölte a szakértők véleményét, amelyben kifejtették: el kell kerülni, hogy a használók kétszer fizessenek egy jogvédett mű használatáért. Egyszer adójellegű költséget kérnek tőlük (pl. a korábban már említett üreskazetta-jogdíjat akkor is meg kell fizetni, ha a vásárolt információhordozóra soha nem másolnak jogvédelem alatt álló szerzői művet), majd a mű felhasználásakor újra jogdíjat kell fizetniük.

Az EBLIDA azt is szóvá tette, hogy az EU-s szakértők az összes ingyenes felhasználást jogsértésnek, „kalózkodásnak” könyvelik el, holott éppen a szerzői jogi törvények biztosítják azokat a kivételeket, amelyekkel a közgyűjtemények, az iskolák, a magánszemélyek – bizonyos korlátozott feltételrendszer érvényesülése esetén – élhetnek. Ezekben a kivételes esetekben jogszerűen használják a jogvédett műveket ingyen és a szerző engedélye nélkül. A DRM-rendszerekkel kapcsolatban javasolják, hogy azok ne csak a művek integritását, hanem a felhasználók magánszféráját is védjék, használatuk pedig legyen egyértelmű és felhasználóbarát. Indokolt esetben legyen mód a védelmi rendszer jogszerű megkerülésére – például ha közgyűjtemény akar archiválni egy művet, fel lehessen oldani a másolásvédelmet. (Az európai uniós jogharmonizációnak köszönhetően a magyar szerzői jogi törvényt nemrégen módosították: a szabad felhasználási jog érvényre juttatása érdekében a közgyűjtemények követelhetik a szerzői jogosulttól a digitális jogvédelem feloldását. A védelem alól azonban az online hozzáférésű műveket, adatbázisokat stb. nem lehet kivonni.)

A könyvtárak és a digitális jogkezelés

Az információk akadálytalan közvetítése a könyvtárak alapvető feladata. Ezt a – szinte már közhelyes – megállapítást azonban ki kell egészítenünk azzal, hogy az információközvetítés csak jogszerű keretek között folyhat; ennek a feltételnek viszont a könyvtárak csak akkor tudnak maradéktalanul megfelelni, ha a könyvtárosok ismerik és tudják kezelni a digitális jogkezelő technológiákat.

Tevékenységük során a könyvtárak számos, a DRM-technológia alkalmazása által fölvetett kérdéssel találkoznak, mint amilyenek a következők:

  • a térítés ellenében igénybe vehető online adatbázisok, illetve egyes tételeik állományba kerülése többnyire nem lehetséges, mert a másolást az alkalmazott DRM-eszközök megakadályozzák; így az előfizetési díj fejében sem marad meg az adott időszak állománya a könyvtárban.

  • a könyvtárközi kölcsönzésben gyakran nem papírmásolatok, hanem digitalizált állományok érkeznek, amelyek jogszerű kezelésére nincs egységes szabályrendszer.

  • az interneten található szerzői művek hitelességéről, eredetiségéről, illetve e műveknek a felhasználására (pl. másolására, archiválására) vonatkozó jogosultságokról a DRM-eszközök használatával lehet meggyőződni.

  • a DVD-k régiókódjainak ismerete révén elkerülhetők a más földrészről származó lemezek vásárlásából származó kellemetlenségek (pl. az Észak-Amerikából vásárolt lemezeket általában nem lehet Európában lejátszani).

  • a könyvtárak egyre inkább nemcsak felhasználói, hanem előállítói is a digitális tartalomnak, amelynek jogvédelméhez – immár szerzői jogosultként – az intézményeknek komoly érdekei fűződnek.

Következtetések

A konszenzusos megoldás megtalálását az nehezíti, hogy ellentétben a korábbi, hasonló problémákat okozó innovációktól – mint például a fénymásolók, vagy a kazettás és videomagnók – itt most nem egy-két határozott és jövőbe mutató bírói döntés kellene, hanem több változtatás közel egyidejű bevezetése, ami a legkülönbözőbb érdekvédelmi szervezetek együttműködését igényelné. Néhány példa ezek közül, melyek kombinációja közelebb vinne a „kecske és káposzta” cél eléréséhez, a jelenleg sajnos valószínűbb „fürdővízzel a gyereket” típusú végkifejlet helyett:

  • Szükség lenne az angolszász „fair use”, illetve a magyar „szabad felhasználás” eseteinek egyértelmű és részletes törvényi definiálására, különös tekintettel a digitális eszközökkel megjelent újfajta használati módokra. Mert jelenleg csak néhány konkrétum és általános irányelv van, továbbá különböző szervezetek – nem hivatalos – ajánlásai. Így ha valaki a szerzői jogi törvénynek ezt a kivételét szeretné kihasználni, akkor előbb-utóbb nagy valószínűséggel vagy elbizonytalanodik, és eláll a tervétől, vagy pedig nagyon jó ügyvédeket kell mozgósítania, mert a jelenlegi gumiszabály többféleképpen értelmezhető. A szabályozásnál a felhasználás célja és módja mellett figyelembe kellene venni a digitális másolat minőségét is; jelenleg ugyanis azonos megítélés alá esik egy blogban emlékezetből begépelt vers és egy nyomdai kiadás, egy nézőtérről kézikamerával felvett mozifilm és egy DVD minőségű másolat, egy festményről készült professzionális diafelvétel és egy komolyabb célokra alkalmatlan, néhány száz pixel széles, veszteségesen tömörített JPEG képfájl. A másik lehetőség, hogy a törvény a védett felhasználási módok mindegyikét felsorolná és definiálná, az ezeken kívüli eseteket pedig szabad felhasználásnak minősítené.

  • Az általános érvényű szabad felhasználás mellett a jogrendszernek további kedvezményeket is kell nyújtania a közgyűjtemények számára, lehetővé téve, hogy ezek az intézmények a digitális korban is el tudják látni a törvényben előírt, és az évszázados gyakorlat által közhasznúnak ítélt tevékenységeiket. Ide tartozik például, hogy joguk legyen gyűjteményüket egyedi engedélykérés nélkül is digitalizálni, és közönségük számára (ha korlátozásokkal is) hozzáférhetővé, kutathatóvá tenni. Engedélyezni kell nekik, hogy megőrizhessék az általuk előfizetett online szolgáltatásokból letöltött tartalmat, valamint archiválhassák a fontosnak minősített nyilvános weboldalakat, vagy akár az egész nemzeti webteret – még akkor is, ha ezeken esetleg jogvédett anyagok találhatók. (Ezek nyilvános továbbszolgáltatása ezután is engedélyköteles maradhatna.) Meg kell engedni nekik, hogy bevonhassák a nyilvános és a könyvtárközi kölcsönzésbe a digitális adathordozókon kiadott valamennyi kiadványt. (Az ebből származó esetleges visszaéléseket nem a könyvtári szolgáltatás korlátozásával kellene megpróbálni megelőzni, hanem az illegális felhasználás büntetésével.) Ugyancsak lehetőséget kell adni a közgyűjteményeknek arra, hogy másolásvédelmet és egyéb korlátozásokat nem tartalmazó verziókat kérhessenek a digitális kiadványok készítőitől, a hosszú távú megőrzés érdekében. (Természetesen cserébe megfelelő garanciákat adva arra, hogy ezek a védelmi idő lejárta előtt nem kerülnek nyilvános forgalomba.) A fentiek mellett még számos hasonló kedvezményt kellene kilobbizni a magyar közgyűjteményeknek, ahogyan ezt európai szinten az EBLIDA már el is kezdte.

  • Az oktatási és tudományos célokhoz szükséges jogvédett művek elérését a közgyűjtemények falainak kiterjesztése oldhatná meg a Sulinet és a Hungarnet vonalain működő egy vagy több virtuális magánhálózatra. Azok a dokumentumok, amelyeknek a jogosítását sikerül megoldani, ezen zárt hálózat(ok)on belül már szabadon hozzáférhetők lennének, hasonlóan ahhoz, ahogy az EISZ vagy a NAVAmár most is működik.

  • A nagyméretű digitális dokumentumgyűjtemények létrehozásának alapfeltétele a – dokumentumtípustól és műfajtól független – közös jogkezelés, és az egységes vagy a letöltések számától függő átalánydíj-fizetés lehetőségének visszaállítása. Erre 2004 előtt már jól bevált gyakorlat létezett Magyarországon; és ennek az egyszerűsített jogkezelésnek a bevezetése tette lehetővé a 20. század első felében a rádió- és televízió csatornák megjelenését is, amelyek mostanában szintén egyre digitálisabbá és interaktívabbá válnak. Ezek a médiumok nem jöhettek volna létre, és nem maradhatnának fenn, ha a hang- és filmfelvételek minden egyes közreműködőjével egyedi szerződést kellene kötniük a művek sugárzása előtt. És – ahogy az elmúlt évtizedek bizonyították – egyáltalán nem tették tönkre a zene- és filmipart, hanem éppen ellenkezőleg: jelentősen fellendítették őket.

  • Ugyancsak a nagy tömegű, de nem egy konkrét szolgáltatóhoz köthető másolásból származó veszteséget kompenzálná részben a hálózathasználatra kivetett „adó”, hasonlóan az üres adathordozók és másológépek árába beépített reprográfiai díjhoz. A mérések szerint az interneten folyó adatforgalom 50–70%-át a fájlcserélő rendszerek okozzák, a rajtuk áramló tartalom pedig szinte száz százalékban védett, amely után jelenleg semmilyen jogdíj nem folyik be. A hálózat előfizetési költségét néhány százalékkal megnövelő másolási díjat az internetszolgáltatók – a várhatóan jelentősen növekvő forgalom és előfizetőszám reményében – valószínűleg nem is hárítanák az ügyfeleikre. Ha pedig ez az adó forgalomarányos lenne, akkor a sávszélesség bővülésével rohamosan növekedne is az így befolyó, és a kreatív tevékenységek támogatására felhasználható összeg. Ehhez persze a jelenlegi tűrt/tiltott helyzetből előbb legálisnak kellene nyilvánítani a fájlcserélők használatát, megszüntetve ezzel a lakosság mind nagyobb részének kriminalizálását is. Svédországban alakult az első párt, amely fő céljául ezt tűzte ki, majd röviddel ezután a francia parlamentben is benyújtottak egy ilyen értelmű törvénymódosítási javaslatot. cikk írásának idején jelent meg a hír, hogy egy magyar politikai párt is felvállalta az ügy képviseletét.

  • A jelenleg érvényes szabályozás (engedélykérés kötelezettsége minden copyright-tulajdonostól) betarthatóságát nagyban segítené, ha visszaállítanák a jogtulajdonosok regisztrálási kötelezettségét, melyet az Egyesült Államokban – ezúttal éppen az európai gyakorlatot adaptálva – 1976-ban szüntettek meg. Bár a különböző közös jogkezelő szervezetek sok alkotót (elsősorban művészt) nyilvántartanak, de mivel az európai jogszemlélet természetes jognak tekinti a szerzői jogot, a védelem automatikusan megilleti azokat is, akik sehol nincsenek regisztrálva, és nem is gondolnak arra, hogy nekik ilyen védelem és jogdíj jár. Így elegendő egy digitalizálandó folyóiratban vagy lexikonban egyetlen (esetleg csak monogrammal jelzett) szerző, vagy egy filmrészleten egyetlen névtelen statiszta, és ez máris lehetetlenné teszi a mű szabályos jogosítását, vagy legalábbis a felhasználás várható hasznát jóval meghaladó ügyvédi és magánnyomozói költségekkel járhat. A mai számítógépes rendszerekkel és a személyazonosságot távolról is azonosító digitális aláírással már egyáltalán nem jelentene nehézkes bürokráciát egy olyan (a gépkocsi- vagy az ingatlan-nyilvántartáshoz hasonló) adatbázis létrehozása, ahol azok az alkotók és közreműködők (vagy örököseik), akik igényt tartanak a copyright díjra, és szeretnék kézben tartani a művek valamennyi felhasználását, megadhatnák elérhetőségüket. A nem regisztrált jogtulajdonosokhoz kapcsolódó ún. árva művek pedig nonprofit célokra szabadon használhatók lennének, internetes szolgáltatás esetén legfeljebb – a jelenleg is bevált gyakorlatként használt – „notice and takedown” ötelessége lenne a szolgáltatónak. Bevételt hozó felhasználásnál pedig a nyereség egy-két százalékát letétbe kellene helyezni arra az esetre, ha később mégis jelentkezne a tulajdonos. Ha a jogdíj csak a bejegyzett művek után járna, akkor le lehetne rövidíteni a felgyorsult világunkban teljesen értelmetlen 70 éves védelmi időt is, hiszen ennek eredetileg az alkotók ösztönözése volt a célja azzal, hogy ez az utódaiknak is jövedelmet hoz. Ha a védettség csak egy-két évtizedre szólna, de néhányszor meg lehetne újítani, akkor csak azok a művek maradnának védettek, ahol a szerző vagy valamelyik örököse még fontosnak tartja a jogdíjból származó jövedelmet. Azok az alkotások, amelyekből már annyi bevétel sem várható, amennyi a védettség megújításához szükséges időt és költséget megérné, így hamarabb felszabadulnának, nem kellene kivárni a szerző halála utáni 70 évet. Ide tartozik még az is, hogy ha a törvényhozók mégiscsak tovább növelik a védelmi időt (az amerikai kongresszus az elmúlt negyven évben tizenegy alkalommal tette ezt, amit azután a világ többi része is követett általában), akkor legalább visszamenőlegesen ne legyen érvényes ez a védettség: ne váljanak illegálissá azok a másolatok, átdolgozások, kiadások, amelyek egy, egyszer már szabaddá vált műből készültek.

Mint a fenti példákból is látható, hagyományos jogi gondolkozással, és a régóta bevált megoldások analógiájára is számos megoldási lehetőség kínálkozik, és ezek kombinációjával a problémák nagy része, kompromisszumokkal ugyan, de minden érintett számára megfelelő módon kezelhető lenne. Van azonban egy további lehetőség is, amely szakít a hagyományokkal, és a digitális világ valóságos természetét felismerve a legjobb választ adja a jelen és a jövő copyright problémáira.

Ellenőrző kérdések:

  1. Mi a DRM leíró nyelv?

  2. Könyvtárak és a digitális jogkezelés: mi az olvasók érdeke?