Sok vállalatnál használnak tetemes számú számítógépet. Például lehet, hogy egy cégnél minden munkatársra jut egy számítógép, amelyet termékek tervezésére, kiadványok szerkesztésére vagy könyvelésre használnak. Kezdetben talán ezek közül a számítógépek közül több is elszigetelten működött, de a vezetőség egy bizonyos ponton dönthetett úgy, hogy összeköti ezeket annak érdekében, hogy képesek legyenek szétosztani az információt a vállalaton belül.

Egy kicsit általánosabban megfogalmazva, itt erőforrás-megosztásról (resource sharing) van szó, a cél pedig az, hogy minden program, eszköz és legfőképpen adat mindenki számára elérhető legyen a hálózaton, tekintet nélkül az erőforrás és a felhasználó fizikai helyére. Egy nyilvánvaló és széles körben elterjedt példa, amikor irodai dolgozók egy csoportja megosztva használ egy nyomtatót. Egyiküknek sincs szüksége saját nyomtatóra, és egy nagy kapacitású hálózati nyomtató gyakran olcsóbb, gyorsabb és könnyebben karbantartható, mint nagyszámú egyedi nyomtató.

Mégis, talán még a fizikai eszközök (például nyomtatók, lapolvasók és CD-írók) megosztásánál is fontosabb az információ megosztása. Minden nagy és közepes méretű vállalat és sok kisebb cég léte nagymértékben a számítógépes információtól függ. A legtöbb cégnek vannak ügyféllistái, leltárai, pénzügyi nyilvántartásai és még sok minden más adata, ami a hálózatán elérhető. Egy bank, ha minden számítógépe felmondaná a szolgáltatást, öt percnél tovább nem tudná fenntartani magát. Egy modern termelőüzem, ahol számítógép vezérli a gyártósort, még 5 másodpercig sem tartana ki. Mára még egy kis utazási iroda vagy egy háromszemélyes ügyvédi iroda is nagymértékben függ a számítógép-hálózatoktól, hiszen az alkalmazottai a lényeges adatokhoz és dokumentumokhoz a hálózaton keresztül férhetnek hozzá.

A kisebb cégeknél általában minden számítógép egyetlen irodában, esetleg egyetlen épületben van. A nagyobb vállalatoknál azonban a számítógépek és az alkalmazottak lehetnek akár több országban, több tucatnyi irodába és üzembe szétszórva is. Mindezek ellenére egy New York-i üzletkötőnek néha szüksége lehet arra, hogy hozzáférhessen egy olyan termékkatalógus-adatbázishoz, ami Szingapúrban van. A virtuális magánhálózatok (virtual private network, VPN) révén pedig egyetlen kiterjesztett hálózattá kapcsolhatók össze a különböző telephelyeken levő hálózatok. Más szavakkal: annak a puszta ténye, hogy egy felhasználó történetesen épp 15 000 km-re van az adataitól, még nem szabad, hogy megakadályozza abban, hogy úgy dolgozzon vele, mintha azok helyben lennének tárolva. Ezt a célt úgy lehetne összefoglalni, hogy azt mondjuk, kísérletet teszünk arra, hogy véget vessünk a „földrajz zsarnokságának”.

A legegyszerűbb módon úgy képzelhetjük el egy vállalat információs rendszerét, hogy az egy vagy több adatbázisból és néhány alkalmazottból áll, akiknek ezeket távolról el kell tudniuk érni. Ebben a modellben az adatokat nagy kapacitású számítógépeken tárolják, amiket kiszolgálóknak vagy szervereknek (server) hívunk. Sokszor ezeket egy központi épületben helyezik el, és rendszergazda tartja őket karban. Ezzel szemben az alkalmazottak asztalán egyszerűbb gépek vannak, amelyeknek ügyfél vagy kliens (client) a neve. Ezek segítségével távoli adatokhoz tudnak hozzáférni, amelyeket például felhasználhatnak egy éppen készülő táblázat készítésénél. (Néha úgy fogunk hivatkozni a kliensgép emberi felhasználójára, mint „a kliens”, azonban mindig ki kell derülnie a szövegkörnyezetből, hogy a számítógépre gondolunk vagy pedig a felhasználójára.) A kliens- és szervergépeket egy hálózat köti össze, ahogyan azt az 1.1. ábra is mutatja. Figyeljük meg, hogy a hálózatot egy egyszerű ellipszissel jelöltük, minden egyéb részlet bemutatása nélkül. Ezt a formát akkor fogjuk használni, amikor a hálózatról elvont értelemben beszélünk. Amikor több részletre lesz szükség, ezeket rendelkezésre is bocsátjuk.

1.1. ábra - Hálózat két klienssel és egy szerverrel

Ezt az egész elrendezést együtt kliens–szerver-modellnek hívjuk. Széles körben használatos és a hálózatok használatának nagy része ezen a modellen alapul. A modell legnépszerűbb megvalósítása a webalkalmazásokhoz köthető, melyek esetében a szerver az adatbázisa alapján weboldalakat generál válaszként a kliens kéréseire, melyek során az adatbázis is módosulhat. Például akkor, amikor valaki az otthonából hozzáfér egy weblaphoz a világhálón, akkor ezt a modellt használja úgy, hogy a távoli webszerver a szerver, és a felhasználó személyi számítógépe a kliens. A legtöbb esetben egy szerver nagyszámú klienst tud egyszerre kiszolgálni.

Ha részletesebben megnézzük a kliens–szerver-modellt, azt láthatjuk, hogy két folyamat (process) szerepel benne, egy a kliensgépen és egy a szervergépen. A kommunikáció olyan formában megy végbe, hogy először a kliensfolyamat egy üzenetet küld a hálózaton keresztül a szerverfolyamatnak. Ezután a kliensfolyamat várja a válaszüzenetet. Amikor a szerverfolyamat megkapja a kérést, elvégzi a kért munkát, vagy megkeresi a kért adatot, és egy választ küld erről vissza. Ezeket az üzeneteket mutatja az 1.2. ábra.

1.2. ábra - A kliens–szerver-modellben szereplő kérések és válaszok

A számítógép-hálózatok kiépítésének ma már több köze van az emberekhez, mint az információhoz vagy akár a számítógépekhez. Egy számítógép-hálózat ugyanis nagyon hatékony kommunikációs eszközt ad az alkalmazottak kezébe. Lényegében minden vállalatnak, amelynek kettő vagy több számítógépe van, van e-levelezése (elektronikus levelezés, electronic mail, e-mail), amit az alkalmazottak általában a napi kommunikációjuk nagy részéhez használnak. Valójában gyakori beszédtéma a kávéfőző gép körül összegyűlt alkalmazottak körében, hogy milyen sok e-levéllel kell mindenkinek megbirkóznia, amelynek ráadásul nagy része felesleges is, amióta a főnökök felfedezték, hogy ugyanazt a (sokszor semmitmondó) üzenetet minden alkalmazottnak elküldhetik egyetlen gombnyomással.

Az alkalmazottak közötti telefonhívások a telefontársaság helyett a számítógépes hálózaton keresztül is továbbíthatók. Ennek a megoldásnak a neve IP-telefonálás (IP telephony) vagy IP-hálózaton keresztül történő hangátvitel (Voice over IP, VoIP), amennyiben internetes szolgáltatást vesz igénybe. A vonal végén levő mikrofon és hangszóró egyaránt tartozhat egy VoIP-képes telefonhoz vagy az alkalmazott számítógépéhez. A vállalatok számára ez csodálatos módja a telefonszámlán való spórolásnak.

A kommunikáció más, gazdagabb formáit is lehetővé teszik a számítógép-hálózatok. A hang mellé mozgókép is csatolható, hogy az egymástól távol tartózkodó alkalmazottak lássák és hallják egymást a megbeszélések közben. Ez a módszer hatékony lehetőség a korábban az utazásra áldozott költség és idő megtakarítására. Az asztal megosztása (desktop sharing) révén távoli dolgozók is láthatják a grafikus képernyőket, valamint interakcióba is léphetnek velük. Ezáltal két, egymástól messze dolgozó személy számára is egyszerűvé válik, hogy együtt írjanak és olvassanak egy táblát vagy közösen készítsenek el egy jelentést. Amikor egy dolgozó módosít valamit egy online dokumentumban, a többiek azonnal látják a változást ahelyett, hogy napokat kelljen várniuk egy levélre. Ez a gyorsulás olyan kiterjedt csoportok tagjai között is egyszerűvé teszi az együttműködést, amelyek számára ez korábban elképzelhetetlen volt. Még csak most kezdjük használni a távoli együttműködés olyan ambiciózus formáit, mint a távgyógyítás (például távoli betegmegfigyelés), de ezek sokkal fontosabbá is válhatnak a jövőben. Gyakran mondják, hogy a kommunikáció és a közlekedés versenyben állnak egymással, és bármelyik nyerjen, szükségtelenné teszi a másikat.

Sok vállalat számára a harmadik cél az üzletmenet elektronikus intézése, különösen a vásárlókkal és a beszállítókkal. Ezt az új modellt e-kereskedelemnek hívják (elektronikus kereskedelem, electronic commerce, e-commerce), és gyors növekedést produkált az elmúlt néhány évben. Légitársaságok, könyvesboltok és egyéb kereskedők már felfedezték, hogy sok vásárló szereti azt a kényelmet, hogy otthonról vásárolhat. Ennek eredményeképpen sok vállalat biztosít interneten keresztül elérhető katalógust termékeiről és szolgáltatásairól, valamint fogad rendeléseket elektronikusan. Többek között gépjárművek, repülőgépek és számítógépek gyártói különböző beszállítóktól vásárolnak részegységeket, és ezekből szerelik össze a termékeiket. Számítógép-hálózatok használatával a gyártók igény szerint, elektronikusan adhatják fel a megrendeléseiket. Ez csökkenti a nagy raktárkészletek felhalmozása iránti szükségletet, valamint javítja a hatékonyságot.

1977-ben Ken Olsen volt a Digital Equipment Corporation elnöke, ami akkor a második helyezett számítógép-eladó volt a világon (az IBM után). Amikor megkérdezték tőle, hogy a Digital befektetései miért nem követik nagyobb mértékben a személyi számítógépek piacának növekedését, azt válaszolta, hogy „Egy magánembernek semmi oka nincs arra, hogy személyi számítógép legyen az otthonában.”. A történelem megmutatta, hogy ez másképp van, és a Digital azóta már nem létezik. Az emberek kezdetben szövegszerkesztés és játék céljából vásároltak számítógépet. A közelmúltban a legfőbb indokká valószínűleg az internet-hozzáférés biztosítása lépett elő. Mostanra pedig sok fogyasztói elektronikus eszköz, például set-top boxok, játékkonzolok vagy rádiós órák beágyazott számítógépekkel és számítógép-hálózati képességekkel készülnek, különös tekintettel a vezeték nélküli hálózatokra, és az otthoni hálózatokat széles körben használják szórakozásra, ide értve a zene, fényképek és videók hallgatását, megtekintését és létrehozását.

Az internet-hozzáférés összeköttetést (connectivity) biztosít az otthoni felhasználók számára távoli számítógépek felé. Mint a vállalatok, az otthoni felhasználók is elérhetnek információkat, kommunikálhatnak más emberekkel, valamint termékeket és szolgáltatásokat vásárolhatnak az e-kereskedelemben. A legnagyobb előny mostanság az otthonon kívüli kapcsolódás lehetősége. Bob Metcalfe, az Ethernet feltalálója azt feltételezte, hogy egy hálózat értéke a felhasználók számával négyzetesen arányos, mert hozzávetőlegesen ennyi a létrehozható kapcsolatok száma [Gilder, 1993]. Ez a feltételezés „Metcalfe törvényeként” ismert. Segít megmagyarázni azt, hogy hogyan fakad az internet óriási népszerűsége a méretéből.

A távoli adatok elérésének sok lehetséges módja van. Lehet szörfölni a világhálón fontos információért, vagy csak egyszerűen szórakozásból. Elérhető információ a művészetekről, az üzletről, a főzésről, a kormányról, az egészségről, a történelemről, hobbikról, a szabadidős tevékenységekről, a tudományról, a sportról, az utazásról és még sok más területről. A szórakozás túl sok formában van jelen ahhoz, hogy valamennyit felsoroljuk, és néhány olyanban is, amiket jobb fel sem sorolni.

Sok újság érhető már el a világhálón, ezek személyre is szabhatók. Például lehetséges azt mondani egy újságnak, hogy mindent látni akarunk a korrupt politikusokról, a nagy tüzekről, a hírességek botrányairól és a járványokról, de csak semmi foci, köszönjük szépen. Néha még az is lehetséges, hogy a kiválasztott cikkeket automatikusan letöltse gépünk a merevlemezére, amíg alszunk, vagy kinyomtassa a nyomtatónkon egy kicsivel a reggeli előtt. Ahogyan ez az irányzat előrehalad, nagymértékű munkanélküliséget fog okozni a 12 éves újságkihordó fiúk körében, de az újságok szeretik ezt, mivel a kiszállítás mindig is az előállítási lánc leggyengébb láncszeme volt. Természetesen ahhoz, hogy ez az üzleti modell működőképes legyen, ki kell találniuk, hogy hogyan kereshetnek pénzt ebben az új világban, ami nem is teljesen nyilvánvaló, mivel az internetfelhasználók elvárják, hogy minden ingyenes legyen.

A következő lépés az újságok (és a magazinok, valamint tudományos folyóiratok) után az internetes digitális könyvtár. Sok szakmai szervezet, mint például az ACM (www.acm.org) és az IEEE Computer Society (IEEE számítógépes társaság; www.computer.org) már ma is számos interneten elérhető folyóirat és konferenciaanyag tulajdonosa. Más csoportok gyorsan követik őket. Az elektronikus könyvolvasók és online könyvtárak a nyomtatott könyvet előbb-utóbb elavulttá tehetik. A szkeptikusoknak azt ajánlanám, hogy figyeljék meg, mekkora hatással volt a könyvnyomtatás a középkori díszes kéziratokra.

Az információ nagy részét a kliens–szerver-modell szerint érjük el, de az információ elérésének létezik egy másik népszerű modellje is, melyet egyenrangú társak közötti (peer-to-peer, P2P) kommunikációnak nevezünk [Parameswaran és mások, 2001]. Ebben a formában laza csoportot alkotó személyek tudnak kommunikálni a csoportjukat alkotó többi személlyel, amint ezt az 1.3. ábra is mutatja. Elméletben minden személy képes kommunikálni egy vagy több emberrel; nincs rögzített felosztás a kliensek és a szerverek között.

1.3. ábra - Egy P2P-rendszerben nincsenek rögzített kliensek és szerverek

Sok P2P-rendszernek, mint a BitTorrent [Cohen, 2003], egyáltalán nincs központi adatbázisa a tárolt tartalomról. Ehelyett minden felhasználó saját, helyi adatbázist tart karban, valamint biztosít egy listát a rendszer más, hozzá közeli tagjairól. Egy új felhasználó így elmehet egy már létező felhasználóhoz, hogy lássa, neki mije van, és kaphat tőle egy listát más tagokról, akiknél körülnézhet még több tartalom és név után. Ez a kereső eljárás a végtelenségig ismételhető, hogy így egy nagy helyi adatbázist hozzunk létre arról, hogy mik is találhatók a rendszerben. Ez olyan tevékenység, ami unalmassá válhatna az emberek számára, de egyben olyan is, amelyben a számítógépek remekelnek.

A P2P-kommunikációt gyakran használják zene és filmek megosztására. Igazán sikeressé 2000 körül vált a Napster nevű zenemegosztó szolgáltatás révén, melyet az írott történelem talán legnagyobb szerzői jogi pere után állítottak le [Lam és Tan, 2001; Macedonia, 2000]. A P2P-kommunikációnak jogszerű alkalmazásai is vannak. Például, amikor zenebarátok nyilvánosan terjeszthető zeneszámokat cserélnek, amikor családok egymásnak küldözgetnek fényképeket vagy mozgóképeket, vagy a felhasználók nyilvánosan elérhető programcsomagokat töltenek le. Tulajdonképpen az internet egyik legnépszerűbb alkalmazása, az e-levelezés is jellemzően P2P. A kommunikáció e formája várhatóan jelentős növekedésnek fog indulni a jövőben.

A fenti alkalmazások közül mindegyik egy személy és egy távoli, információval teli adatbázis közötti interakcióra épül. A hálózatok felhasználásának második széles kategóriája az emberek közti kommunikáció, amely alapvetően a 21. század válasza a 19. század telefonjára. Az e-levelezést már sok millió ember használja szerte a világon, és a felhasználása továbbra is gyorsan növekszik. Megszokottá vált, hogy hangot és mozgóképeket is tartalmaz a szöveg és a képek mellett. Az illatok továbbítása még egy kis időt igényel.

Minden valamirevaló tizenéves az azonnali üzenetküldés (instant messaging) rabja. Ez a kommunikációs eszköz, mely a hozzávetőlegesen 1970 óta használt talk nevű UNIX-programból származik, azt teszi lehetővé két ember számára, hogy egymásnak szóló üzeneteket gépeljenek be valós időben. Léteznek többfelhasználós üzenetküldő szolgáltatások is, mint a Twitter szolgáltatás, melynek használatával az emberek rövid szöveges üzeneteket, úgynevezett „csiripeléseket” (tweet) küldhetnek baráti körüknek vagy az érdeklődő hallgatóság számára.

Az alkalmazások használhatják az internetet hang (például internetes rádióállomások) és videó (például YouTube) továbbítására. Amellett, hogy a távoli barátokat olcsón felhívhatjuk, ezek az alkalmazások olyan gazdag felhasználói élményeket is nyújthatnak, mint a távtanulás, ami azt jelenti, hogy anélkül a kellemetlenség nélkül lehet részt venni a reggel 8 órai előadáson, hogy az ágyból fel kellene kelni. Hosszú távon a hálózatoknak az a célkitűzése, hogy javítsák az emberek közötti kommunikációt, fontosabbnak bizonyulhat bármely más célkitűzésnél. A számítógép-hálózatok különösen fontossá válhatnak a földrajzi szempontból hátrányos helyzetű emberek számára, mert megadják nekik ugyanazt a lehetőséget a szolgáltatások elérésére, mint amit a nagyvárosok közepén élő emberek is élveznek.

A személyek közti kommunikáció és az információelérés között helyezhetők el a közösségi hálózatok (social network). Itt az információ áramlása olyan személyes kapcsolatok révén történik, melyeket az emberek egymás között igazolnak vissza. A legnépszerűbb közösségi hálózatok közül az egyik a Facebook. Lehetőséget ad felhasználói profiloldalak karbantartására, valamint személyes hírek és információk megosztására olyanokkal, akik a felhasználóval ismerősöknek regisztrálták magukat. Más közösségi hálós alkalmazásokban az emberek ismerősök ismerősei által mutatkozhatnak be egymásnak, hírüzeneteket küldhetnek a barátaiknak, mint a fenti Twitter esetében, és sok más funkció is elérhető lehet.

Még ennél lazább kötelékben is van lehetőség közös munkára, tartalom létrehozására. Például a wiki egy olyan típusú weboldal, amelyet egy közösség tagjai együttműködve szerkesztenek. A leghíresebb wiki a Wikipédia, egy bárki által szerkeszthető enciklopédia, de ezenkívül több ezer wiki létezik.

A harmadik kategória az elektronikus kereskedelem, a kifejezés lehetséges legtágabb értelmében. Az otthoni vásárlás manapság is népszerű, és lehetővé teszi, hogy több ezer cég katalógusait vizsgálhassuk át az interneten. Ezen katalógusok közül néhány interaktív, különböző nézőpontokból vagy testre szabható konfigurációkban mutatja meg a terméket. Miután a felhasználó elektronikus úton megvett egy terméket, de nem tudja az árut működésbe hozni, az internetes ügyfélszolgálatot keresheti fel.

Egy másik terület, ahol az e-kereskedelmet már napjainkban is széles körben használják, a pénzügyi intézmények elérése. Sokan már ma is elektronikusan fizetik a számláikat, felügyelik a bankszámláikat és kezelik a befektetéseiket. Ez az arány biztosan növekedni fog, ahogyan a hálózatok egyre biztonságosabbá válnak.

Az elektronikus bolhapiac olyan terület, amelyet szinte senki sem látott előre. A használt dolgok internetes árverezése jelentős iparággá vált. Szemben a hagyományos e-kereskedelemmel, amely a kliens–szerver-modellt követi, az internetes aukciók inkább P2P-rendszerek abban az értelemben, hogy a felhasználók egyszerre lehetnek eladók is és vásárlók is.

Ezek közül az e-kereskedelmi formák közül néhánynak olyan rövid neve alakult ki, amely az angol „2” és „to” szavak kiejtésének hasonlóságán alapul. A legnépszerűbbeket az 1.4. ábrán soroltuk fel.

1.4. ábra - Az e-kereskedelem néhány formája

Negyedik kategóriánk a szórakoztatás. Nagy lépéseket tett meg az otthonokban az elmúlt években, ahogy a zene, rádió- és televízióműsorok, valamint filmek interneten keresztül történő terjesztése vetekedni kezdett a hagyományos módszerekkel. A felhasználók kereshetnek, megvásárolhatnak és letölthetnek MP3 zeneszámokat és DVD-minőségű filmeket, és felvehetik őket a személyes gyűjteményükbe. Ma a tv-műsorok sok otthonba IPTV- (IP TeleVision – IP-televízió) rendszereken keresztül jutnak el, melyek a kábeltévés vagy rádiós műsorszórás helyett az IP-technikán alapulnak. A médiafolyam-alkalmazások révén a felhasználók internetes rádióállomások műsorába kapcsolódhatnak be, vagy a kedvenc tv-műsoraik legutóbbi részeit nézhetik vissza. Természetesen az összes ilyen tartalom szabadon továbbítható a házban a különböző eszközök, megjelenítők és hangszórók között, általában vezeték nélküli hálózaton.

Hamarosan lehetségessé válik, hogy kiválasszunk egy tetszőleges filmet vagy tv-programot az összes közül, amit valaha készítettek a világ összes országában, és azt azonnal meg is jelenítsük a képernyőnkön. Az új filmek interaktívakká válhatnak, vagyis a felhasználót néha megkérdezik arról, hogy merre menjen tovább a történet (megölje Macbeth Duncant vagy csak várakozzon tétlenül?), minden lehetőségre más-más képsorokkal felkészülve. Az élő tv-adások is interaktívakká válhatnak, az egész közönség részt vehet a kvízjátékokban, választhatnak a versenyzők közül és így tovább.

A szórakozás további formáját a játékok jelentik. Manapság is vannak már többszemélyes, valós idejű szimulációs játékaink, mint például bújócska egy képzeletbeli várbörtönben és repülésszimulátorok, amelyekben a játékosok egyik csapata próbálja lelőni az ellenséges csapat játékosait. A virtuális világok állandó színteréül szolgálnak a sok ezer felhasználó által megtapasztalt közös, osztott, háromdimenziós grafikával megjelenített valóságnak.

Az utolsó kategória a mindenütt jelen lévő számítástechnika (ubiquitous computing), amely esetében a számítástechnika beágyazódik a mindennapi életbe, ahogy az Mark Weiser víziójában olvasható [1991]. Sok otthon már ma is fel van szerelve vezetékes biztonsági rendszerekkel, amelyek ajtó- és ablaknyitás-érzékelőket foglalnak magukba, és sok más érzékelő is létezik, amelyeket okos házakat felügyelő rendszerekbe lehet beépíteni. Ilyen például az energiafelhasználás mérése. A villany-, gáz- és vízórák a hálózaton keresztül is bejelenthetnék a felhasznált mennyiséget. Ez pénzt takarítana meg, mivel nem lenne szükség leolvasók kiküldésére. És a füstérzékelők hívhatnák a tűzoltóságot ahelyett, hogy nagy zajt csapnak (aminek vajmi kevés értelme van, ha senki sincs otthon). Ahogy az érzékelés és a telekommunikáció költségei csökkennek, egyre több mérés és bejelentés fog a hálózatokon keresztül megtörténni.

Egyre több fogyasztói elektronikus készüléket látnak el hálózati képességekkel. Például néhány felsőkategóriás fényképezőgép már vezeték nélküli hálózati kapcsolaton is képes kommunikálni, mely arra használható, hogy az elkészült fényképek egy közelben levő képernyőn jelenjenek meg. A hivatásos sportfotósok szintén valós időben küldhetik el fényképeiket a szerkesztőknek, először vezeték nélkül egy bázisállomásig, majd onnan az interneten keresztül tovább. Televíziók és hasonló készülékek, melyeket konnektorba kell dugni, használhatják az erősáramú hálózatokat (power-line network)^[1] információ továbbítására a házban, mégpedig ugyanazon a vezetéken, amely a villanyáramot is továbbítja. Lehet, hogy nem túlságosan meglepő, hogy ezek a használati tárgyak hálózatba vannak kötve, de olyan berendezések is érzékelhetnek és kommunikálhatnak, melyekre egyáltalán nem gondolunk számítógépként. Például a zuhany rögzítheti a vízhasználatot, vizuális visszajelzéseket mutathat, miközben Ön beszappanozza magát, és jelentést készíthet egy otthoni környezetfigyelő alkalmazás számára, amikor végzett, hogy segítsen a vízszámlán takarékoskodni.

Egy RFID-nak nevezett technika (Radio Frequency IDentification – rádiófrekvenciás azonosítás) még messzebbre fogja vinni ezt az ötletet a jövőben. Az RFID-címkék bélyeg méretű passzív chipek (azaz nincs saját áramforrásuk), melyek máris jelen lehetnek könyveken, útlevelekben, háziállatokon, hitelkártyákon vagy más otthoni és azon kívüli cikkeken. Lehetővé teszi az RFID-olvasók számára, hogy megtalálják ezeket a termékeket és akár több méter távolságból is kommunikáljanak velük, az RFID-technika fajtájától függően. Eredetileg az RFID-et a vonalkódok leváltására vezették be. Még nem érte el a célját, mert a vonalkódok ingyenesen létrehozhatók, míg az RFID-címkék előállításának pár centes költsége van. Természetesen az RFID-címkék sokkal több mindenre képesek, és az áruk is gyorsan csökken. Átváltoztathatják a valós világot a dolgok internetévé [ITU, 2005].

A hordozható számítógépek, mint például a noteszgépek (laptopok) és a kézi számítógépek (handheld computer) piaca a számítógépipar egyik leggyorsabban fejlődő részterülete. Az eladási mutatóik már megelőzték az asztali számítógépekét. Miért akarna bárki egy ilyet? Az emberek utazás közben gyakran akarják arra használni a hordozható elektronikus eszközeiket, hogy elektronikus leveleket, közösségi hálózatos üzeneteket küldjenek és fogadjanak, filmeket nézzenek meg, zenét töltsenek le, játékokat játsszanak vagy egyszerűen csak szörföljenek a világhálón. Csupa olyan dolgot szeretnének csinálni, amit egyébként otthon vagy az irodában is. És szeretnék mindezt földön, vízen, levegőben bárhonnan megtenni.

Az internettel való összekapcsolhatóság (connectivity) sokat lehetővé tesz ezek közül a mobil felhasználási módok közül. Mivel az autókban és a repülőkön lehetetlen kábeles összeköttetést létesíteni, nagy az érdeklődés a vezeték nélküli hálózatok iránt. A telefontársaságok által üzemeltetett mobiltelefon-hálózatok a vezeték nélküli hálózatok legismertebb fajtája, mely lefedettséget biztosít a mobiltelefonok számára. A 802.11 szabványon alapuló vezeték nélküli aktív helyek (hotspot) pedig egy másik fajta vezeték nélküli hálózatot biztosítanak a mozgó számítógépek számára. Mindenütt feltűnnek, amerre az emberek járnak, foltszerű lefedettséget eredményezve kávézókban, szállodákban, repülőtereken, iskolákban, vonatokon és repülőgépeken. Bárki, akinek van noteszgépe és vezeték nélküli modemje, csak bekapcsolja a számítógépét, és máris van internetkapcsolata ugyanúgy, mintha számítógépét egy vezetékes hálózatra csatlakoztatta volna.

A vezeték nélküli hálózatok nagy értéket képviselnek a kamion, taxi vagy kézbesítő járművek és a szerelők központtal való kapcsolattartásában. Sok városban például a taxisofőrök egyéni vállalkozók, nem pedig egy taxivállalat alkalmazottai. Ilyen esetekben néha egy képernyő található a taxikban, amit a vezető lát. Amikor egy ügyfél telefonál, a központ diszpécsere begépeli a felvétel és a címzett állomás helyét. Ezt az információt megmutatják a sofőrök képernyőin, és elhangzik egy sípszó. Az első taxisofőr, aki megnyomja a megfelelő gombot, kapja meg a fuvart.

A vezeték nélküli hálózatok a hadsereg számára is fontosak. Ha bárhol a Földön röviddel a parancs kiadása után képesnek kell lenni arra, hogy megvívjanak egy háborút, valószínűleg nem jó ötlet, ha a helyi hálózati infrastruktúra felhasználására alapoznak. Jobb, ha viszik magukkal a sajátjukat.

Bár a vezeték nélküli hálózati technika és a mozgó számítástechnika gyakran összefügg, a kettő nem azonos, amint azt az 1.5. ábra is mutatja. Az ábrán a telepített (fixed) vezeték nélküli és a mozgó vezeték nélküli hálózatok közötti különbség látható. Néha még a noteszgépek is vezetékekkel csatlakoznak a hálózathoz. Például, ha egy utazó bedugja a noteszgépét a telefonaljzatba egy szállodai szobában, akkor ő mozgó eszközt használ, mégsem vezeték nélküli hálózaton van.

1.5. ábra - A vezeték nélküli hálózat és a mozgó számítástechnika különböző kombinációi

Másrészt viszont néhány vezeték nélküli számítógép nem mozgó eszköz. Olyan otthonokban, irodákban vagy szállodákban, ahol nem áll rendelkezésre a szükséges kábelezés, kényelmesebb lehet az asztali számítógépeket vagy médialejátszókat vezeték nélkül csatlakoztatni, mint vezetékeket telepíteni. Előfordulhat, hogy egy vezeték nélküli hálózat telepítéséhez mindössze arra van szükség, hogy vegyenek egy kis dobozt némi elektronikával, azt kicsomagolják és bedugják a konnektorba. Ez a megoldás sokkal olcsóbb lehet, mintha munkások hada kábelezné be az épületet, kábelcsatornákat szerelve fel mindenhová.

Vannak azonban igazi mozgó vezeték nélküli alkalmazások is, amilyen például egy áruházi leltárt készítő, kézi számítógéppel fel-alá sétáló ember. Sok, nagy forgalmú repülőtéren az autókölcsönzők parkolóban dolgozó alkalmazottai vezeték nélküli hordozható számítógépet használnak. Leolvassák a visszaérkező autók vonalkódját vagy RFID-chipjét, a hordozható gép pedig, amelynek beépített nyomtatója van, felhívja a központi számítógépet, megszerzi tőle a kölcsönzési adatokat, és a helyszínen kinyomtatja a számlát.

A hordozható, vezeték nélküli alkalmazások kulcsfontosságú hajtóereje talán a mobiltelefon. A rövidüzenet-szolgáltatás vagy SMS (Short Message Service, text messaging, texting) félelmetesen népszerű. A mobiltelefon felhasználója begépelhet egy rövid üzenetet, melyet aztán a mobiltelefon-hálózat kézbesít egy másik előfizetőnek. Kevesen merték volna azt jósolni tíz évvel ezelőtt, hogy a rövid szöveges üzeneteket a mobiltelefonjukon unottan billentyűző tizenévesek mérhetetlen mennyiségű pénzt hoznak a telefontársaságoknak. De az SMS-ezés nagyon is jövedelmező, mivel a szolgáltatónak csak egy cent töredékébe kerül továbbítania egy szöveges üzenetet, és a szolgáltatásért ennél sokkal többet számláz.

A telefonok és az internet régóta várt konvergenciája végre elérkezett, és fel fogja gyorsítani a hordozható alkalmazások növekedését. Az okostelefonok (smart phone), mint a népszerű iPhone, a mobiltelefonok és a hordozható számítógépek tulajdonságait egyesítik. A (3G-s és 4G-s) mobiltelefon-hálózatok, amelyekhez ezek kapcsolódnak, nagy sebességű adatszolgáltatást nyújtanak az internet használatához, és a telefonhívások lekezeléséhez. Sok fejlett telefon képes vezeték nélküli aktív helyekhez is kapcsolódni, és automatikusan vált a hálózatok között, hogy a felhasználó számára leginkább megfelelő lehetőséget válassza.

Más fogyasztói elektronikus eszközök is képesek mobiltelefon-hálózatokhoz és aktív helyekhez kapcsolódni, hogy távoli számítógépekkel legyenek folyamatos összeköttetésben. Az elektronikus könyvolvasók letölthetnek egy frissen megvásárolt könyvet, egy folyóirat következő számát vagy a napi újságot, amikor fellépnek a hálózatra. A digitális képkeretek időben frissíthetik a kijelzőjüket az újonnan készített fényképekkel.

Mivel a mobiltelefonok ismerik saját helyüket, mert gyakran beépített GPS- (Global Positioning System – globális helymeghatározó rendszer) vevővel rendelkeznek, néhány szolgáltatás szándékosan helyfüggő. A mobil térképek és útvonaltervezők nyilvánvaló példái ennek, mivel a GPS-képes telefon és autó valószínűleg sokkal jobban tudja, hogy hol van, mint az ember maga. Ugyanez igaz a közeli könyvesboltra vagy kínai étteremre történő kereséskor, vagy a helyi időjárás-jelentéssel kapcsolatban. Más szolgáltatások rögzíthetik a hely adatait, például felcímkézhetik a fényképeket vagy videókat annak a helynek a koordinátáival, ahol készültek. Ennek a jelölési módszernek a neve „geo-tagging”.

Egy új terület, amelyen mostanában kezdik használni a mobiltelefonokat, az m-kereskedelem (mobile commerce – mozgó kereskedelem) [Senn, 2000]. A mobiltelefon rövid szöveges üzeneteit használja a kifizetések engedélyezésére az étel- és italárusító automatáknál, mozijegyek esetében és más kis tételekhez a készpénz vagy a hitelkártyák helyett. A követelések ezt követően a mobiltelefon-számlán jelennek meg. Ha beépítésre került a mobiltelefonba az NFC- (Near Field Communication – közeltéri kommunikáció) technika, akkor viselkedhet RFID intelligens adatkártyaként, és kommunikálhat egy közeli olvasóval a fizetés lebonyolítása érdekében. A jelenség mögött megbúvó hajtóerő a hordozható eszközök gyártóiból és a hálózatüzemeltetőkből álló szövetség, akik nagy erőbedobással próbálják kitalálni, hogyan kaphatnának egy szeletet az e-kereskedelem tortájából. A bolt számára ez az eljárás megtakaríthatja a hitelkártya-társaságoknak fizetendő díj nagy részét, ami adott esetben több százalék is lehet. Természetesen ez a terv visszaüthet, mivel egy bolt vásárlói arra is használhatják a mobiltelefonjuk RFID- vagy vonalkódolvasóját, hogy vásárlás előtt megnézzék a versenytársak árait is, lehetővé téve, hogy azonnal részletes jelentést kapjanak arról, hogy hol máshol és milyen áron tudják ugyanazt megvenni.

Nagyban elősegíti az m-kereskedelmet az a tény, hogy a mobiltelefon-használók hozzá vannak szokva, hogy mindenért fizetniük kell (ellentétben az internethasználókkal, akik elvárják, hogy minden ingyenes legyen). Ha egy internetes webhely díjat számítana fel azért, hogy a kártyás fizetést lehetővé tegye vásárlói számára, akkor nagy füttykoncertre számíthatna felhasználói részéről. Ha egy mobiltelefon-szolgáltató próbálná meg lehetővé tenni az előfizetőinek, hogy egy áruházban az árukért úgy fizessenek, hogy a telefonjukat meglóbálják a kassza előtt, és ezért a kényelemért egy bizonyos összeget csapna hozzá a számlához, azt valószínűleg normálisnak fogadnánk el. Ezt a kérdést az idő dönti majd el.

Kétségtelen, hogy a hordozható és vezeték nélküli számítógépek felhasználása a jövőben gyorsan fog növekedni, ahogy a számítógépek egyre kisebb méretűek lesznek, mégpedig valószínűleg senki által előre nem látott módon. Tekintsünk meg ezek közül néhányat! A szenzorhálózatok (sensor network) olyan csomópontokból állnak, amelyek gyűjtik és vezeték nélkül továbbítják az információt, amit a fizikai világ állapotával kapcsolatban érzékelnek. A csomópontok olyan ismerős használati eszközök alkatrészei lehetnek, mint az autók vagy telefonok, de lehetnek kisméretű, önálló készülékek is. Például az autónk a fedélzeti diagnosztikai rendszer segítségével adatokat gyűjthet a pozíciójáról, a sebességről, a rázkódásáról és az üzemanyag-felhasználás hatékonyságáról, és feltöltheti ezeket az adatokat egy adatbázisba [Hull és mások, 2006]. Ezen adatok segítségével azonosíthatók a kátyúk, dugókat elkerülő útvonalakat tervezhetünk vagy megmondhatjuk, hogy „üzemanyag-zabálók” vagyunk-e az azonos útszakaszon közlekedőkhöz viszonyítva.

A szenzorhálózatok azáltal forradalmasítják a tudományt, hogy olyan viselkedésekről szolgáltatnak gazdag adatokat, amelyeket korábban nem lehetett megfigyelni. Erre példa az egyes zebrapéldányok vonulásának követése úgy, hogy egy kis érzékelőt helyezünk el minden állaton [Juang és mások, 2002]. Kutatóknak már sikerült egy vezeték nélküli számítógépet egy 1 mm oldalhosszúságú kockába belegyömöszölniük [Warneke és mások, 2001]. Ilyen kisméretű hordozható számítógépekkel lehetővé válhat akár kis madarak, rágcsálók vagy rovarok nyomon követése is.

A parkolóórákhoz hasonló földhözragadt felhasználási módok is jelentősek lehetnek, mert olyan adatokat dolgozhatnak fel, amelyek korábban nem álltak rendelkezésre. Az óra elfogadhatna hitelkártyát, és azonnal ellenőrizhetné is a vezeték nélküli kapcsolaton keresztül. Szintén bejelenthetné a vezeték nélküli hálózaton keresztül, hogy mikor van használatban. Ezáltal a sofőrök letölthetnének az autójukra egy friss parkolási térképet, hogy könnyebben találjanak szabad helyet. Amikor az óra lejár, természetesen megbizonyosodhatna róla, hogy az autó ott van-e még (például egy jel küldésével), és bejelenthetné a lejárat tényét a rendőrségnek vagy a parkolót üzemeltető társaságnak. Az elvégzett becslések szerint csak az Egyesült Államok önkormányzatai így 10 milliárd dollárnyi többletbevételhez juthatnának [Harte és mások, 2000].

A viselhető számítógépek (wearable computer) további ígéretes alkalmazási lehetőséget alkotnak. Az okos, rádiós órákat már a Dick Tracy-képregényekben való 1946-os megjelenésük óta a lehetséges jövőként tartottuk számon; most pedig már megvásárolhatók. Más hasonló eszközök beültethetők, például szívritmus-szabályozók vagy inzulinpumpák. Némelyik vezeték nélküli hálózaton keresztül vezérelhető is. Ezáltal az orvosok könnyebben tudják ellenőrizni és finoman hangolni a működésüket. De kellemetlen problémákhoz is vezethet, ha ezek az eszközök olyan kevéssé biztonságosak, mint az átlagos PC, és könnyedén feltörhetők [Halperin és mások, 2008].

A számítógép-hálózatok, akárcsak a nyomdászat 500 évvel ezelőtt, az átlagpolgárok számára lehetővé teszi, hogy új eszközök segítségével olyan módon terjesszenek és fogyasszanak tartalmakat, ahogy az korábban nem volt lehetséges. Sajnos a jóval együtt jár a rossz is, és ez az újfajta szabadság számos, egyelőre megoldatlan társadalmi, politikai és morális problémát vet fel. Hadd említsünk meg csak néhányat közülük, tekintettel arra, hogy egy alaposabb tanulmány legalább egy teljes könyvet kitenne.

A közösségi hálózatokon, hirdetőtáblákon, tartalommegosztó oldalakon, és temérdek sok más alkalmazás révén a hasonló gondolkodású emberek kicserélhetik véleményüket. Amíg a témák a műszaki dolgok vagy a hobbik (például a kertészkedés), addig nincs is túl sok probléma.

A gond akkor kezdődik, amikor olyan témákra terelődik a szó, amelyekre az emberek érzékenyek. Ilyen például a politika, a vallás vagy a szex. Az ilyen, nyilvánosan közzétett vélemények mélyen sérthetnek másokat. Vagy ami még rosszabb, nem mindig politikailag korrektek. Ráadásul az üzenetek nem feltétlenül csak szövegre korlátozódnak. Nagy felbontású színes fényképeket, de akár még videoklipeket is könnyű a számítógép-hálózaton keresztül másokkal megosztani. Vannak, akik követik az „élni és élni hagyni” szemléletet, de vannak olyanok is, akik úgy gondolják, hogy bizonyos anyagok (például szóbeli támadások bizonyos országok vagy vallások ellen, pornográfia stb.) közzététele teljesen elfogadhatatlan, és cenzúrára szorul. Különböző országokban eltérő és egymásnak ellentmondó törvények vannak érvényben ezen a területen. Ezért a viták könnyen eldurvulnak.

Voltak, akik beperelték a hálózatok üzemeltetőit, mivel szerintük – hasonlóan az újságokhoz és a folyóiratokhoz – ők a felelősek a rajtuk keresztül továbbított anyagok tartalmáért. A nyilvánvaló válasz az volt, hogy a számítógép-hálózat olyan, mint a telefonhálózat vagy a postahivatal, azaz nem várható el tőle, hogy felügyeljen arra, mit mondanak a felhasználók.

Ezek után bizonyára nem okoz nagy meglepetést, hogy néhány hálózatüzemeltető saját indítékai alapján tilt bizonyos tartalmakat. A P2P-alkalmazások felhasználói között előfordult már, hogy a hálózati hozzáférésüket megszüntették, mert a hálózat üzemeltetője nem találta kifizetődőnek, hogy az ilyen alkalmazások által generált nagy mennyiségű forgalmat továbbítsa. Ugyanezek az üzemeltetők valószínűleg szívesen bánnának eltérő módon a különböző cégekkel. Egy nagy és jól fizető társaság jó minőségű szolgáltatást kapna, egy piti kis szereplő pedig szegényesebb szolgáltatást. Ennek a gyakorlatnak az ellenzői úgy érvelnek, hogy a P2P és egyéb tartalmakat egyformán kellene kezelni, mert ezek mind csak a hálózathoz továbbított bitek. Azt az elvet, hogy a kommunikációt nem különböztetjük meg a tartalma, forrása vagy szolgáltatója alapján, hálózatsemlegességnek (network neutrality) nevezzük [Wu, 2003]. Szinte bizonyosak vagyunk afelől, hogy ez a vita még eltart egy darabig.

Sok más fél is részt vesz a tartalom feletti viaskodásban. Például a zene- és filmkalózkodás tüzelte a P2P-hálózatok irdatlan növekedését, ami nem okozott örömet a szerzői jogok birtokosainak, akik jogi közbelépéssel kezdtek fenyegetőzni (és néha be is váltották az ígéretüket). Manapság már automatizált rendszerek keresik a P2P-hálózatokon a jogsértő tartalmakat, és küldenek figyelmeztetést a hálózat üzemeltetőjének, valamint a jogsértéssel gyanúsított felhasználóknak. Az Egyesült Államokban ezeket a figyelmeztetéseket DMCA eltávolítási felszólításként (DMCA takedown notice) ismerik a Digitális Millennium Szerzői Jogi Törvény (Digital Millennium Copyright Act) szerint. Ez a keresés olyan, mint egy fegyverkezési verseny, mert nehéz megbízhatóan azonosítani a szerzői joggal kapcsolatos jogsértéseket. Még egy nyomtató is kerülhet a vádlottak padjára [Piatek és mások, 2008].

A számítógép-hálózatok révén nagyon egyszerűvé válik a kommunikáció. De azt is nagyon könnyűvé teszik, hogy a hálózat üzemeltetője belelessen a forgalomba. Ez konfliktusok melegágya olyan kérdésekben, hogy melyek az alkalmazottak jogai és melyek a munkavállalók jogai. Sokan olvasnak és írnak elektronikus levelet munka közben. Sok munkaadó követelte magának azt a jogot, hogy elolvashassa, és esetleg cenzúrázhassa is az alkalmazottak üzeneteit, beleértve a munka után, otthoni terminálról elküldött üzeneteket is. Nem minden munkavállaló ért ezzel egyet, különösen az utóbbi felével.

Egy másik kulcsfontosságú téma a kormány és az állampolgár viszonya. Az FBI sok internetszolgáltatónál telepített egy rendszert, ami arra szolgál, hogy megvizsgáljon minden bejövő és kimenő e-levelet, érdekes információ után kutatva bennük. A rendszert eredetileg húsevőnek (Carnivore) hívták, de az ez által keltett rossz sajtóvisszhang miatt átkeresztelték az ártatlanabbul hangzó DCS1000 névre [Blaze és Bellovin, 2000; Sobel, 2001 és Zacks, 2001]. A célja az, hogy az embereket megfigyelés alatt tartsa, annak reményében, hogy illegális tevékenységekre utaló adatokat talál. Az amerikai alkotmány negyedik módosítása megtiltja, hogy a kormány házkutatási engedély nélkül kutattasson bárkinél, de a kémek sajnálatára, a kormányzat ezt sokszor figyelmen kívül hagyja.

A kormánynak persze nincs monopóliuma abban, hogy fenyegetni tudja az emberek magánélethez való jogát. A magánszektor is kiveszi belőle a maga részét a felhasználói profilok (user profiles) előállításával. Például a sütiknek (cookie) nevezett kis állományok, amelyeket a webböngészők tárolnak el a felhasználók gépein, lehetővé teszik a vállalatok számára, hogy nyomon kövessék a felhasználó tevékenységét az interneten, sőt még akár azt is lehetővé tehetik, hogy hitelkártyák, igazolványok számai vagy más bizalmas információ szivárogjon ki mindenhová az interneten keresztül [Berghel, 2001]. A webalapú szolgáltatásokat nyújtó vállalatok hatalmas mennyiségű személyes információt tartanak nyilván felhasználóikról, ami lehetővé teszi számukra, hogy közvetlenül tanulmányozzák a felhasználók tevékenységét. Például a Google el tudja olvasni az Ön levelezését, és az érdeklődési köre alapján képes hirdetéseket megjeleníteni önnek, ha a cég e-mail szolgáltatását, a Gmail-t használja.

A mozgó eszközök esetében újabb fordulat a földrajzi helyzet bizalmas kezelése [Beresford és Stajano, 2003]. Az Ön hordozható eszköze számára történő szolgáltatás nyújtása során a hálózat üzemeltetője megtudja, hogy hol tartózkodik Ön a nap különböző időszakaiban. Ezzel lehetővé válik, hogy kövesse az Ön mozgását. Azt is megtudhatják, hogy melyik éjszakai szórakozóhelyre szokott járni és melyik orvosi rendelőt látogatja.

A számítógép-hálózatok lehetőséget adnak a személyiségi jogok erősítésére névtelen levelek küldésével is. Bizonyos esetekben ez hasznos. Amellett, hogy megakadályozza a cégeket abban, hogy megismerjék a felhasználók szokásait, lehetővé teszi a diákok, a katonák, a beosztottak és az állampolgárok számára például azt, hogy nyilvánosságra hozzák a tanárok, a hivatalnokok, a feletteseik vagy a politikusok által elkövetett szabálytalanságokat anélkül, hogy megtorlástól kellene tartaniuk. Ugyanakkor az Egyesült Államokban és sok más demokratikus országban a törvények kifejezetten lehetővé teszik azt, hogy a bíróság előtt a vádlott szembesülhessen a vádlójával, így a névtelen vádaskodás nem tekinthető bizonyítéknak.

Az internet lehetővé teszi, hogy a keresett adatokat gyorsan megtaláljuk, de közöttük sok a féligazság, a félrevezető vagy egyenesen helytelen információ. Az orvosi tanács, amit az internetről szerzünk be, lehet, hogy egy Nobel-díjastól származik, de ugyanúgy származhat egy bukott középiskolai diáktól is.

Más információ gyakran nem kívánatos módon érkezik. Az elektronikus levélszemét (junk mail, spam) az élet része lett, mert az ilyen levelek küldői több millió címet gyűjtöttek össze, és az üzletelni szándékozók olcsón küldhetnek számítógép által generált üzeneteket ezekre a címekre. A levélszemét így keletkező áradata vetekszik a valós személyektől érkező üzenetek mennyiségével. Szerencsére a szűrőprogramok kisebb-nagyobb sikerrel képesek elolvasni és kidobni a más számítógépek által generált levélszemetet.

Ismét más tartalmak bűnözői szándékkal készülnek. Az olyan weboldalak vagy e-levelek, amelyek aktív tartalommal is bírnak (ezek lényegében programok vagy makrók, amelyek lefutnak a vevő gépén), olyan vírusokat tartalmazhatnak, amelyek átveszik az irányítást a vevő számítógépe felett. Felhasználhatók banki jelszavak ellopására, vagy hogy rávegyék a számítógépet, hogy egy botnet ^[2], vagyis kompromittálódott számítógépek csoportjának tagjaként levélszemetet küldözgessen.

Az adathalász (phishing) üzenetek úgy álcázzák magukat, mintha megbízható féltől származnának, például a felhasználó bankjától, hogy rávegyék a címzettet arra, hogy érzékeny információt fedjen fel, például hitelkártyaszámot. A személyazonosság-tolvajlás is kezd komoly problémává válni, mivel a személyiségtolvajok már elég adatot tudnak összegyűjteni az áldozatukról ahhoz, hogy hitelkártyákat és más személyes iratokat tudjanak szerezni az áldozat nevében.

Nehéz feladat azt megakadályozni, hogy számítógépek embereket személyesítsenek meg az interneten. Ez a probléma vezetett az ún. CAPTCHA ^[3] biztonsági rendszer kifejlesztéséhez, amelynek alkalmazásakor a számítógép megkéri a személyt egy rövid felismerési feladat elvégzésére, például hogy gépeljen be torzított betűket egy képről, hogy így bizonyítsa emberi mivoltát [von Ahn, 2001]. Ez a folyamat a híres Turing-teszt egy változata, melyben az egyik fél kérdéseket tesz fel a hálózaton keresztül a másiknak azzal a céllal, hogy eldöntse, hogy ember-e a válaszadó.

Ezeknek a problémáknak jó részét egyszerűen meg lehetne oldani, ha a számítástechnikai ipar komolyan venné a számítógépes biztonságot. Ha minden üzenetváltás titkosítva és azonosítva lenne, sokkal nehezebb lenne visszaéléseket elkövetni. Ez a technika jól megalapozott témakör, és részletesen is foglalkozni fogunk vele a 8. fejezetben. A probléma az, hogy a hardver- és szoftvergyártók tudják, hogy a biztonsági képességek beépítése pénzbe kerül, és hogy vásárlóik nem is igénylik az ilyen szolgáltatásokat. Továbbá rengeteg problémát okoznak a hibás szoftverek, ami pusztán abból adódik, hogy a fejlesztők egyre több és több képességgel vértezik fel a programjaikat, ami elkerülhetetlenül ahhoz vezet, hogy hosszabb lesz a kód és ezért több lesz benne a hiba. Segíthetne a dolgon, ha ezeket az új képességeket megadóztatnák, de ezt valószínűleg sok helyen igen nehéz lenne eredményesen alkalmazni. Nagyon hasznos lenne például, ha a cégeknek pénzt kellene visszaadniuk a hibás szoftverek miatt, azt az egy dolgot kivéve, hogy ez tönkretenné az egész szoftveripart már az első évben.

A számítógép-hálózatok új jogi problémákat vetnek fel, amikor a régi törvényekkel kerülnek szembe. Jó példa erre az elektronikus szerencsejáték. A számítógépek évtizedek óta szimulálnak dolgokat, tehát miért ne szimulálhatnának játékautomatákat, rulettkerekeket, osztókat a 21-es játékban vagy más szerencsejátékkal kapcsolatos eszközöket? Nos, mert sok helyen ez illegális. A gond az, hogy sokszor a fogadás legális (például Angliában), és a kaszinótulajdonosok felfogták az internetes fogadásban rejlő lehetőségeket. Mi történik, ha a fogadó, a kaszinó és a szerver mind különböző országokban találhatók, amelyek ráadásul ellentmondó törvényekkel rendelkeznek? Jó kérdés.