Két általános szabvány létezik az elosztott adatbázisokhoz, melyeket a legtöbb adatbázis-kezelő rendszer támogat: a DRDA és az RDA. Céljaikat tekintve a két szabvány hasonló.

Elosztott Relációs Adatbázis Architektúra (Distributed Relational Database Architecture), vagy DRDA, az IBM protokollja. A DRDA az elosztott csomópontok közötti kommunikáció koordinálására ad módszereket. A módszerek segítségével az alkalmazások több csomóponton lévő több távoli táblákat érnek el úgy, hogy a végfelhasználó számára úgy tűnik, mintha azok egyetlen logikai egységet alkotnának.

Az architektúra és az implementáció között különbséget kell tenni. A DRDA az architektúrát írja le az elosztott adatokhoz, és nem többet. Szabályokat definiál az elosztott adatok eléréséhez, de nem biztosítja az aktuális API-t, hogy az elérést megvalósítsa. A DRDA nem egy program, hanem szabványok gyűjteménye.

Távoli Adatbázis Elérés (Remote Database Access), vagy RDA, egy kommunikációs protokoll távoli adatbázisok eléréséhez. Az ISO és az ANSI fejlesztett ki. Az RDA úgy készült, hogy az SQL olyan részhalmazával dolgozzon, amely a legtöbb adatbázis-kezelő rendszerhez elérhető.

Az RDA egy távoli kapcsolatot hoz létre egy szerver és egy kliens között. Az alkalmazói program helyett tevékenykedő kliens egy olyan szerver-oldali folyamattal érintkezik, amely kontrollálja az adatátvitelt az adatbázisba, illetve az adatbázisból. Az RDA célja, hogy lehetővé tegye, hogy az alkalmazások heterogén adatbázisokkal és környezetekkel kapcsolódjanak össze.

Elosztott adatok elérésére a DRDA helyett az RDA egy jó alternatívát ad, ha az RDA alapján megvalósított átjáró (gateway) alkalmazást használunk. Egy ilyen alkalmazás legalább két komponenst tartalmaz – egyet a helyi oldalon, és minden távoli ponthoz egyet – amik egymással kommunikálva lehetővé teszik az adatelérést.