Egy adott időpontban az adatgyorsító háromféle adatlapot fog tartalmazni:
Tiszta adatlapok: azok az adatlapok, amelyeket az adatbázis-kezelő rendszer korábban olvasásra használt és olvasáskonzisztens maradt. Ezeknek az adatlapoknak a tartalmát más adatbázis-folyamatok újra felhasználhatják.
Piszkos adatlapok: azok az adatlapok, amelyek valamilyen módon módosítva lettek, de még nem kerültek a lemezre kiírásra. Ezek az adatlapok más adatbázis-folyamatok számára nem érhetőek el.
Nem használt adatlapok: Ezeket az adatlapokat az adatbázis-kezelő rendszer jelenleg nem használja. Elérhetőek adatbázis-folyamatok számára. Az adatgyorsító nem használt adatlapjaira új adatok kerülhetnek.
Az adatlapok kezelésére az adatbázis-kezelő rendszerek saját belső algoritmust alkalmaznak.
Az adatgyorsító teljesítménye függ attól, hogy a memória mennyire hatékonyan lett allokálva. Ha nem az elérhető adatlapok dominálnak az adatgyorsítóban, az adatbázis-kezelő rendszer szinkron írásokat végezhet, hogy növelje a helyet az adatgyorsítóban. A szinkron írás lelassítja az adatbázis-feldolgozást, mert az írási kérésnek várnia kell, hogy az adat fizikailag a lemezre legyen írva. A használatban lévő adatbázis-alkalmazás feldolgozási típusától függően az adatbázis-adminisztrátor hangolhatja az adatgyorsító paramétereit és méretét, hogy hatékonyabb adatpufferezést érjen el.
A hatékony adatgyorsító biztosításához a legkritikusabb kérdés az, hogy mekkora a megfelelő méretű adatgyorsító. Ha túl nagy, akkor pocsékolja a memóriát, és az adatlapok a háttértárolón lévő segédtárba, a swap területre futhatnak. Ha túl kicsi, akkor gyakran kell a lemezre írni és az adatgyorsítóbeli adatlapokat a lemezről és a lemezre gyakran kell mozgatni.
Az adatgyorsító hangolásának összetettsége az adatbázis-kezelő rendszertől függ. Minden adatbázis-kezelő rendszer esetén igaz, hogy az adatbázis-adminisztrátornak figyelnie kell az adatgyorsító olvasási hatékonyságát.
Az adatgyorsító olvasási hatékonysága egy olyan százalékos érték, amely azt mutatja meg, hogy milyen jól teljesíti a gyorsító az elsődleges feladatát, azaz hogy elkerülje a fizikai input/output műveleteket. Az olvasási hatékonyságot a következőképp lehet kiszámolni:
Olvasási hatékonyság=((adatbázis I/O kérések)-(fizikai I/O-k)) / (adatbázis I/O kérések)
Más szóval az olvasási hatékonyság megmutatja, hogy mekkora arányban találhatóak meg az adatlapok az adatgyorsítóban. Minél nagyobb az értéke, annál hatékonyabb a gyorsító. Ha az adatlap megtalálható a pufferben fizikai input/output kérés nélkül, akkor a teljesítmény nőni fog.
Az aktuális input/output kérések és a fizikai input/output műveletek az adatbázis-kezelő rendszer nyomkövető állományaiban megtalálhatóak, vagy az adatbázisteljesítmény-monitor segítségével megtalálhatóak. Az adatbázis-kezelő rendszertől függően az adatbázis-adminisztrátornak be kell kapcsolnia a nyomkövetést ahhoz, hogy lekérdezhesse az adatbázis-kezelő rendszer ezen információit.
Egy jó adatgyorsító olvasási hatékonysága legalább 80%-os. Természetesen az olvasási hatékonyság értéke a feldolgozás típusától is függ. Sok szekvenciális feldolgozás esetén előfordulhat, hogy az adat túlcsordul az adatgyorsítón, akkor a hatékonyság csökken. Az olyan adatbázis-kezelő rendszerek esetén, ahol az egyes folyamatok az adatokat csak hetente vagy havonta használják, elegendő kevesebb olvasási hatékonyság is, mert kevesebb olyan adat lesz, amelyet valamely folyamat újra fel tud használni. Az adatbázis-adminisztrátornak tudnia kell azt, hogy az adott adatbázis-kezelő rendszerben milyen típusú adatbázis-feldolgozások futnak, tudnia kell, hogy az ilyen típusú adatbázis-feldolgozásokhoz mekkora olvasási hatékonyság elegendő, és ennek megfelelően kell a gyorsító méretét beállítania.
Ha az olvasási hatékonyság lényegesen 80% alatt van, tekintetbe vehetjük az adatgyorsító méretének növelését vagy az adatgyorsítóhoz rendelt táblák és indexek számának csökkentését. Az ilyen változás hatással van az elérhetőségre, mert az adatbázis-kezelő rendszernek le kell állnia és újra kell indulnia, hogy a változást regisztrálja.
Az adatbázis-adminisztrátornak figyelnie kell az eljárásgyorsító hatékonyságát, hogy segítse az adatbázis-alkalmazások és lekérdezések hatékonyságának növelését. Az eljárásgyorsító adatbázis-kezelő rendszerről adatbázis-kezelő rendszerre változik, de az általános ötlet azonos: az optimalizált SQL utasításszerkezetet a memóriában tartani, hogy újra fel lehessen használni a következő feladatnál, ahelyett hogy újrafordítani és újraolvasni kellene.
Az optimális teljesítmény biztosításához az eljárásgyorsítót megfelelően kell méretezni, hogy minden olyan SQL utasításhoz alkalmazkodjon, amely párhuzamosan futhat. Az eljárásgyorsítónak is van olvasási hatékonysága. Azt mutatja meg, hogy az adatbázis-kezelő rendszernek milyen gyakran kell az újrafelhasznált SQL utasításokat újraoptimalizálni. Az eljárásgyorsító olvasási hatékonysága 60 és 80 % közé esik. Ez az érték függ az adatbázis-kezelő rendszertől, az alkalmazások típusától, és attól hogy ugyanaz a program vagy SQL hányszor fut.